A húsos szervezetű növényeket pozsgásoknak vgy szukkulenseknek nevezzük. A pozsgás növénytípust elsősorban a mostoha környezeti viszonyokhoz, többnyire a tartós vízhiányhoz való alkalmazkodás hozta létre. Ez utóbbi miatt e növények sok víztartó, raktározó szövetet tartalmaznak, s így a víz felhalmozódásával a növény húsossá, pozsgássá válik.
Ha egy pozsgás növényt mikroszkóppal megvizsgálunk, a testét védő bőrszövet sejtjeiben nagy központi hólyagocskák láthatók, amelyek bőségesen tartalmaznak sejtnedvet. A bőrszövet tehát a víztartó szövet szerepét is betölti, s ha a növényben vízhiány lép fel, a vizet az alatta lévő szövetnek átadja.
A sejtnedvben, de még a sejtfalban is öt szénatomos cukorszerű vegyület és számos nyálkaanyag található. A nyálka vízfelhalmozó képességének döntő szerepe van a növények kiszáradásának megakadályozásában. Segítségével a növény sejtjeinek víztartó képessége megnő.
A pozsgások nehezen szerik meg a vizet, de a meglevővel jól gazdálkodnak. Mivel bőrszövetük külső fala igen vastag, párologtatásukat minimálisra csökkenthetik. E célt szolgálja a bőrszövetben gyakran jól látható viaszréteg is, mely nem utolsó sorban a növények díszítő értékét is növeli.
Aszerint, hogy a növény mely része rendelkezik be víztárolásra, beszélhetünk:
Levélszukkulensekről (pl. kövirózsa – Sempervivum),
Törzsszukkulensekről (pl. kutyatejfélék – euphorbiák),
Gyökérszukkulensekről (pl testudinaria).
A törzszsukkelenseknél a levelek redukálódnak, szerepüket a szár veszi át. Formájuk különböző lehet, pl. oszlop, hasáb vagy akár gömb alakú is.
A pozsgás növények párologtatásában és gázcseréjében döntő szerepe van a légző- és gázcserenyílásoknak, a sztómáknak, melyek tulajdonképpen a bőrszövet sajátos alakulású sejtjei. Az aránylag kevés és kis méretű légcserenyílások működésükben is eltérnek a többi, nem pozsgás állományú növényekétől. A pozsgások sztómáikat nappal zárva tartják (nappal tehát nem párologtatnak) és éjszakára nyitják fel, rövid időre. Az anygforgalom is általában az éjszaka folyamán bonyolódik le. Természetesen az asszimiláció – mivel ehhez fény kell – a pozsgásoknál is nappal megy végbe. (Asszimiláció során a szervezetek környezetükből felvett anyagokkal saját testük anyagát építik fel.) A vázolt anyagcsere-folyamatok következménye a pozsgások nagyon lassú fejlődése, végső soron e tulajdonságuk is közkedveltségüket segítette elő. A mai kis méretű lakásokban ugyanis könnyen elhelyezhetünk olyan pozsgás növényeket, melyek nem növik ki gyorsan helyüket.
Pozsgásokat hozzávetőlegesen 52 nagycsaládban találhatunk, melyek kb. 300 pozsgás nemzetséget fognak össze, s az ismert fajok száma több tízezerre tehető. A pozsgás növények nagy számára jellemző, hogy az egyik családba – kaktuszfélékébe (Cactaceae) – mintegy 3000 faj tartozik. Az összes pozsgáshoz viszonyítva számuk viszonylag mégis kevés. Megjegyezzük azonban, hogy az aránylag kevesebb fajszámú kaktuszféléket mindenki ismeri. Ezért van az, hogy ha a hozzá nem értő ember meglát egy kaktuszra emlékeztető növényt, egészen biztos, hogy nem a nevezi azt, hanem rámondja: kaktusz, s ebből nem is akar engedni.
Vajon honnan ez a hasonlóság?
Földünk sivatagjainak nagy részén az éghajlat jóval melegebb, mint nálunk, de az évi csapadék mennyisége a nálunk lehullottnak legfeljebb csak egyharmadára tehető. Vannak olyan területek is, ahol 3-4 év is eltelhet anélkül, hogy egyszer is esne. Szinte csoda, hogy ezeken a területeken mégis van élet. Márpedig van, de az itt fellelhető növények nagyon megküzdenek életük fenntartásáért. Ez a szárazság elleni küzdelem, továbbá a már említett eltérő anyagcseremód számos különleges formájú , színű és tulajdonságú növényt hozott létre, amelyek nem kis gyönyörködésünkre, örömünkre szolgálnak. S bár a szárazság formálta növények igen formagazdagok, ezenkívül a föld különböző, egymástól távol fekvő sivatagjaiban őshonosak, s többnyire egymástól rokonságilag is távol állók, mégis, az azonosszélsőséges körümények hatására alakilag szinte egyformává váltak.
Jó példák erre az Amerikában őshonos oszlopkaktuszok és az Afrikában élő oszlop formájú kutyatejfélék, vagy a közismert mexikói Astrophytum asterias (Zucc.) Lem.-kaktusz és a hozzá igen hasonló dél-afrikai Euphorbia obesa Hook.f. Az ilyen hasonlatosságot konvergenciának nevezzük.
