A fiatal oltványok fejlődését a dió példáján keresztül mutatom be, de ez kis eltérésekkel gyakorlatilag az összes oltással szaporított lombos növényre igaz: Oltáskor az alanyba egy 5-20 cm-es oltócsapot helyezünk angol nyelves, vagy sima párosítással. Ez az oltócsap, ami egy kis botocska, másfél-két hónap inkubálás során összeforr az alatta lévő nemes résszel, ezt követően az oltócsap legfelső rügye kihajt, ami értelemszerűen nem a felső metszfelület, hanem az alatt néhány cm-rel lejjebb található. Erre a néhány centis legfelső részre a növénynek a továbbiakban természetesen már nincs szüksége, tehát ez szép lassan elhal, majd egy-két év múlva le is szárad, sokszor magától leesik. A dió fiatal szára belül üreges, csak később tűnik el a belső üreg, ahogy az adott szár (törzs) vastagodik. A belső barna üreg tehát nem bélkorhadás, hanem a már nem élő szárrész ürege. A kihajtott rügytől lefelé a szár természetesen dolgozik tovább, hogy egy szép fa fejlődhessen a most még pirinyó oltványból. Az összeforradás stresszes évében a növény nagy csodára nem képes, de már a következő évben is hozhat akár egy - másfél méteres új hajtást. Ahogy a törzs vastagodik, úgy tűnik el fokozatosan minden seb, görbület, egyéb esztétikai hiba, s 3-4 év múlva már senki sem fog emlékezni az egykori esetlen kis növényre. A neveléshez sok sikert, türelmet és jó munkát kívánok!
Szerző: Dlusztus Miklós