A család fajai az északi félteke erdőalkotó fái. A jura korszakban jelentek meg. Jelenleg élő fajaik száma 210. Északi irányban, valamint a magas hegyekben a fahatárt képezik. Ide tartoznak legfontosabb tűlevelű fáink. A vörösfenyő kivételével örökzöldek. Tűleveleik kettesével, hármasával, ötösével vagy sokadmagukkal csomókban vagy két sorba rendezetten (fésűsen) állnak. Hím virágaik a pikkelyszerű virágtakaró-levelek fölött számos, csavarvonalban elhelyezkedő porzólevelet tartalmaznak. Ezek rövid nyélen ülnek, végük fölfelé görbül, és alsó oldalukon 2 pollenzsákot hordanak. Termős, ún. tobozvirágzataik elfásodók; a rajtuk szintén csavarvonalban elhelyezkedő meddő fedőpikkelyek hónaljában ülnek a termőpikkelyek. Ez utóbbiak tövén, az alap felé fordulva 2 magkezdemény ül. Az érett, időközben jelentősen megnőtt tobozokon jól felismerhetők a termőpikkelyekből kialakult tobozpikkelyek. A fedőpikkelyek a legtöbbször csökevényesek maradnak (kivétel pl. a jegenyefenyő, amelynek tobozából a megnőtt fedőpikkelyek kilógnak). A fenyőfélék kivétel nélkül ektomikorrhizások.
A jegenyefenyőfélék alcsaládja - Abietoideae
Fésűsen álló tűleveleik a hosszúhajtásokon helyezkednek el. A levelek fonákán két viaszcsík van. A jegenyefenyő (Abies alba) tobozai felállók, éretten széthullók. Közép-Európa hegységeiben 800 és 1900 m között a bükkel, illetve a luccal elegyedik. Északon alacsonyabban is megtalálható. Magyarországon a nyugati határszélen kevert erdőkben őshonos. Érzékeny a légszennyezésekre. A jegenyefenyők az Észak-Amerikában elterjedt tűlevelű magashegységi erdők legfontosabb fajai közé tartoznak. A duglászfenyőfajok (Pseudotsuga spp.) Észak-Amerika csendes-óceáni partvidékén, az ún. pacifikus tájakon őshonosak. Egyik fajukat, a közönséges duglászfenyőt (Pseudotsuga menziesii) Európában is sikerrel telepítik. Erdészeti művelésbe vonták a hemlokfenyőfajokat (Tsuga spp.) is, melyek a Himalájától Kelet-Ázsián át Észak-Amerikáig terjedtek el. A lucfenyő (Picea abies) levelei szúrósak, négyélűek, 1-2,5 cm hosszúak, fésűsen állók. Az eurázsiai tajga fontos alkotója. Hazánkban a Nyugat-Dunántúlon őshonos.
A vörösfenyőfélék alcsaládja - Laricoideae
Hosszú- és rövidhajtásaikon egyaránt vannak tűlevelek. A hosszúhajtásokon az első évben szórt állású tűlevelek jelennek meg, amelyek hónaljában a 2. évtől rövihajtások fejlődnek. A vörösfenyő (Larix decidua) tobozai kicsik (2-3,5 cm hosszúak), éretten nem esnek szét. Tűlevelei a rövidhajtásokon 20-40-esével csomókban állnak, ősszel lehullanak. Fényigényes fajként Közép-Európában az Alpok fahatárához közel a legelterjedtebb, de előfordul a Kárpátokban, a Szudétákban, valamint a Tátrától Varsóig terjedő térségben is. Hazánkban a Nyugat-Dunántúlon őshonos. Az Atlasz-cédrus (Cedrus atlantica) szúrós, örökzöld tűlevelei a törpehajtásokon csomókban állnak. Az Atlasz-hegységben őshonos. Kék tűlevelű változatát Európában a Földközi-tenger vidékén díszfának ültetik. A libanoni cédrus (Cedrus libani) Libanonban, Szíriában és Törökország délkeleti részén őshonos. Oldalágai vízszintesen állnak. Dél-Európa parkjaiban gyakori díszfa. A mindössze négy ismert fajt tartalmazó nemzetség két további képviselője a himalájai cédrus (Cedrus deodara) és a Ciprus szigetén őshonos ciprusi cédrus (Cedrus brevifolia).
Az erdeifenyőfélék alcsaládja - Pinoideae
Tűleveleket kizárólag a rövidhajtásaikon viselnek. A közönséges erdeifenyő (Pinus sylvestris) kéttűs, tűlevelei 4-7 cm hosszúak . Törzse és idősebb ágai rozsdavörösek. A Nyugat-Dunántúlon és a Bakony északi oldalán, Fenyőfőn őshonos. Gyantájáért csapolják. A feketefenyő (Pinus nigra) szintén kéttűs, de tűlevelei az erdeifenyő hasonló szerveinél hosszabbak (8-15 cm-esek). Törzse és idős ágai szürkésfeketék. Közép- és Dél-Európa mészkőhegységeiben meleg, száraz élőhelyeken pionír fafaj. A Kőszegi hegységben őshonosnak tekintik az előfordulását. Nálunk homoktalajokon és dolomit-kopárokon telepítik is. A törpefenyő (Pinus mugo) legfeljebb 3,5 m magas, kéttűs fa. Tűlevelei 2,5 cm hosszúak, tojásdad tobozai 2-5 cm-esek. A Kárpátok és a Balkán magashegyi régióiban, a lucos öv fölött él. A cirbolyafenyő (Pinus cembra) Közép-Európa magasabb hegyeiben 3000 m-ig felhatoló fa. Tűlevelei ötösével állnak. Földre hullott tobozaiból csak 3 év elteltével, a toboz szétesése után hullanak ki ízletes magvai. Az egész mediterráneum köves partvidéki hegyoldalain erdőalkotó kéttűs aleppóifenyő (Pinus halepensis) világoszöld tűlevelei 6-15 cm hosszúak, vékonyak, hajlékonyak. Gyantájával Görögországban borokat ízesítenek. A tengerparti fenyő (Pinus pinaster) a nyugat-mediterrán és a dél-atlanti tengerpartok őshonos, kéttűs fenyője. Tűlevelei 10-25 cm, érett tobozai 10-22 cm hosszúak. A tobozok több évig a fán maradnak. Fájából gyantát nyernek. Az európai mandulafenyő (Pinus pinea) főként a Földközi-tenger nyugati partvidékén honos. Jellegzetes, ernyő alakú fa . 10-20 cm hosszú, sötétzöld, szúrós levelei kettesével állnak. Tobozai 8-14 cm hosszúak. Olajban gazdag, mandulaízű magvai ehetők. A római legionáriusok fejadagjában is szerepeltek. Az Amerikai Egyesült Államokban a kaliforniai Sierra Nevada 3000 m-es magasságú régiójában él a szálkásfenyő (Pinus aristata), amelynek egyedei a Föld jelenleg élő legidősebb fái (több, mint 4000 évesek).
A mocsárciprusfélék családja - Taxodiaceae
16 fajuk ismert. Termőpikkelyeiken általában kettőnél több magkezdemény ül. Fedőpikkelyeik hozzánőttek a termőpikkelyekhez. Pollenszemeikről hiányzanak a légzsákok. Spirálisan vagy (pl. a Metasequoia nemzetségben) két sorban elhelyezkedő leveleik lapított tűlevelek vagy pikkelyszerűek. Tobozuk fásodott. A virginiai mocsárciprus (Taxodium distichum) Észak-Amerika délkeleti részén (Floridában, valamint a Mississippi árterén) mocsárerdőket alkot. Lapos tűlevelei két sorban állnak. Ősszel rozsdavörösre színeződő leveleivel együtt rövidhajtásai is lehullanak a fákról. Élőhelyeinek magas talajvize vagy tartós elárasztása miatt légzőgyökereket (pneumatophora) fejleszt. Parkokban tavak mellé telepítik (Magyarországon pl. Vácrátóton, Martonvásáron, Szarvason megtalálható). Az ős-mamutfenyő (Metasequoia glyptostroboides) kövületeit előbb megtalálták, mint élő egyedeit. Ez utóbbiakat Kínában, Szecsuán tartományban 1941-ben fedezték fel. Dugványozással is jól szaporítható. A hegyi mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum) csaknem 100 méteresre növő, örökzöld, 2000-3000 évig élő fa. Törzsátmérője a 8 m-t is meghaladhatja. Legnagyobb élő példányát "Sherman tábornok"-nak nevezik. Fájának tömege eléri egy félhektárnyi lucállomány együttes fatömegét. Kaliforniában 1841-ben fedezték fel a faj által alkotott "óriásfák erdejét", amelyet Sequoia Nemzeti Park néven 1890-ben védetté nyilvánítottak. Megmentéséért Lincoln és Roosevelt elnök is sokat tett. Európában díszfaként ültetik. Az örökzöld mamutfenyő (Sequoia sempervirens) vörös színű kérge miatt a redwood nevet kapta. Magassága vetekszik az óriás mamutfenyőével. Észak-Amerika nyugati partvidékén 1000 m tengerszint feletti magasságig elterjedt.
A ciprusfélék családja - Cupressaceae
Termőpikkelyeiken, a mocsárciprusfélékhez hasonlóan, általában kettőnél több magkezdemény ül. További megegyezés a két család között, hogy fedőpikkelyeik is hozzánőttek a termőpikkelyekhez, és pollenszemeikről is hiányzanak a légzsákok. 135 fajukkal az egész Földön elterjedtek. Tű-, illetve leggyakrabban pikkelyszerű leveleik átellenesen vagy hármas örvökben állnak. A legtöbb nemzetség fajainak toboza fásodott, a borókáké (Juniperus spp.) viszont elhúsosodott pikkelylevelű tobozbogyó.
Az európai ciprus (Cupressus sempervirens) Észak-Perzsiában, Kis-Ázsiában, Ciprus és Kréta szigetén őshonos, zárt erdőt azonban már csak Kréta szigetén alkot . Karcsú változata, amely a törzséhez szorosan simuló ágai miatt oszlophoz hasonló alakú, ma a mediterráneum jellegzetes fája. Sűrűn, keresztben átellenesen elhelyezkedő, egy milliméter hosszú, pikkelyszerű levelei kellemes illatúak. Dió nagyságú, duzzadt tobozai pajzsszerű, közepükön szarvacskás pikkelylevelekből állnak . A közönséges boróka (Juniperus communis) hegyes tűlevelei hármas örvökben állnak. Tobozbogyói éretten kékek, majd a második évben feketés színűvé válnak. Drogként fertőtlenítő, méregtelenítő és vizelethajtó teák készítésére használják őket. A faj Európában a síkságokon és a hegyvidékeken egyaránt elterjedt. Magyarországon meszes és savanyú kémhatású homoktalajokon, valamint a Középhegységben egykori erdők helyén fordul elô. A korábbi legeltetés indikátornövénye. Tobozbogyóit pálinkák (gin, Becherovka vagy Karlsbadi keserű, borovicska, Steinhäger, Genever) készítésére használják. Az Észak-Amerikából származó közönséges tuját (Thuja occidentalis), valamint a Kelet-Ázsiából származó keleti életfát (Biota orientalis) parkokba ültetik.
